Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

Önvád

Tyúkléptekkel mértem a végtelent,
adósaimmá váltak a szavak,
kihunyt szerelmek, hazug vallomások
hamuja alatt halódik összetört szívem.

Éjszaka van. Messze a reggel,
hol harmatcseppek gyöngyét fűzik
a mezők, nem érem el. Fölöttem
csak fekete pont az ég.

Létezésünk gyengéit kutattam,
és egyre csak mélyült a gödör alattam.
Észrevétlen fontak át- meg át,
hazug szavak hínár-karjai,
letépni őket nincs már elég hitem,
megölnek a létezés örök gondjai.

Tyúkléptekkel mértem a végtelent,
magamnak így szabtam fájón szűk határt.
Lassan elsüllyedek a gyilkos mocsárban,
s nem marad utánam, csak síri némaság.

Zsíros-kenyérre cseréltem szabadságomat,
elhallgatásra lázadó hitem,
cserébe nyugalmat akartam,
és cseppnyi fényt, mit a naplemente még ígért.

Keserű lett számban a kenyér,
megkötözött szárnyam felsebezett,
hűségem gyermeke fájó nyugtalanság,
s a némaságtól nem lettem boldogabb.

Bp.2006
.