Képzelet-mozaik
(válasz egy meghívásra
amit szerettem volna elfogadni,
de túl későn jött)
Gondolatom messze szál
- túl az őszi fellegen –
narancsvirág
illatát lopja ide nesztelen,
a nyár végi szél.
Mesél a csobogó esőcsatorna
hangján a tenger,
hallom,
ahogy lomhán,
a partra felvert hullám
kagylóhéjakat
tereget.
Hallom a siratófal hangját,
és Betlehem jászolindulóját.
Hunyt szemem mögött éled a kép.
Az Izraeli táj mozaikját
a szívemmel rakom,
vakon,
és színesítem minden hírrel,
hanggal, és minden levéllel,
mely onnan érkezik.
Ez a kép nő,
és színesedik. Látom a házad,
a kerted,
szőnyegek virágszirmait,
kerámiák hűvösét,
a város fényeit.
Látom templomok méltóságát,
hanuka lángjait,
és - mélyen, a zsigereimben-
érzem az ősök imáját.
Téged is látlak Barátom!
Őrzöm ezt a képet,
mit elém varázsol
– túl a fizikális határon –
a képzelet.
Szép lehet!
Bennem megszépült,
mint kedves arctalan arca,
kinek először a hangja ért el.
Féltem
ezt a napfényes tájat,
s a vágyat,
mit megismerése éltet.
Ne legyen valósággá szürkült fénykép.
mit végkép beskatulyázunk.
Maradjon
– mint ez a kis dal-
örök emlék, mit a vágy
szürkülni sosem enged.
1994