Kép előtt
(J.L. A zsombékos c. képe alá)
Állok a rét szélén, süppedő mohás bársonyon. Lábam alatt meleg szőnyegként mozdul a talaj, érezni, hogy a mélyben nem szilárd. Buja növények, sás, káka, és valami erjedő sárillat. Távolabb bozótos, bokros, még messzebb a nádas suhogása.
Itt-ott kicsi víztükör, vadkacsákkal, a nádasban a nádi rigó eteti kicsinyeit, és néha hallani a varangyos béka vartyogását.
Ide csak az jön, aki ismeri a járást. Egyetlen rossz lépés, és elsüllyedsz. A mocsár lehúz, nem ereszt.
A széleken még szilárd a talaj, de érzed, alul nincs gerendája. Néhol nagyokat böffen, mint egy emésztő gyomor, fekete olajszín bugyborék pukkan a mélyből.
Beleborzongok.
Micsoda pokoli világ. Mintha a lélek bugyraiba szállnék!
Elbűvölve nézem a képet, és érzem a remegést a gyomromban. Ha lebukik a Nap, előjönnek a lidércek, és kóbor lelkek lebegő táncot lejtenek a nádasok felett.
Magába szippant a kép. Ízek, illatok, formák varázslata! És a zajok! A neszek! A csend! Surranó szárnyak, és a nádasban fészkelők kucorgása. Mozgalmas, feszült, mégis nyugodt.
Szép!
Ez a zsombékos.
A festő csodásat alkotott!
2011-7-8