Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felismerés

 

Most  a semmi partján ülök,

mint dalom is mutatja.

 

Holnapi levél a mából.

Unásig hordott  jókívánságokkal,

mert ennyi a lehetősége térerőmnek.

Könyöködön folyik az ige,

én meg csak kiáltozom a semmibe,

hogy: szeretlek.

 

Rég nem működik a visszhang,

elnyeli a messzeség.

Esőre hajlik az ég, 

szemem kiszáradt,

jó lenne, ha esne,

kimosódna lelkemből a bánat.

 

Tudod, nekem a nem-akarás

nehezemre esik.

A mindig tevékeny,

tervező énem halódik,

nem-cselekvésre ítélve.

 

Megkérdőjelez naponta, mi-végre?

hiszen fogy a lét, és annyi még

az ok, a ténykedésre.

Ha nem kötne gúzsba

a lehetetlen tehetetlenség.

 

Őröl az időmalom,

napjaim folynak zsákba a garaton,

és nem kenyér, csak ocsú.

Télre se jó madáreledel,

’mit megteremtek.

 

Csontjaimba köt a cement,

merevedek,

már nem hajlik a derék más előtt,

engedni sokkal nehezebb.

 

Fiókjaimban gyűlt kacatból

tabularását csináltam,

sok értéktelent tűzre-hánytam.

Egy még dobozba van.

 

Értékét becsülném,

de nem kibontható.

Nem tudom mire kaptam,

mit akar velem a Mindenható?

 

Dolgom mi?  Őrizzem?

Vagy mentsem, hozzá se érve?

Mint lezárt szobák hetedikét

örök titokként kezelve?

 

Kérdő és hiányjelek közt tévelyegve

peregnek üres perceim.

Már nem fordítódik meg a homokóra.

 

2010.05.05.