"csataloo: A lélek színei.”Című munkájára.
A sajátom?
Talán zöld,
mélyzöld, mint a láp,
talán sárga,
mint a lápon a sárga nőszirom,
talán barna, mint az este,
talán vörös,
mint a fájdalom,
de lehet, egészen más is,
lehet mélykék,
mint meg nem fejtett rébuszok,
azúr, mint a jólét és a kényelem,
kislibazöld,
mint az agymenéseim,
pink, mint hamis szerelmeim,
lila, mint a gyász,
bús arany,
mint a lehajló kalász
aratás előtt,
de leginkább egyszerű,
szürke, kopott veréb,
akinek a mai világban
már lószar se jut."
///////
Te kedves, te jó(csataloo),
a versedben fájtak a szavak.
Mintha most úgy néznéd a világot,
hogy csak a fájdalmát látod.
A szenvedés a testé,
léleknek nem fájnak szavak,
csak szíved érzi úgy,
hogy a gondok mélybe rántanak.
A lélek rózsája gyémánt,
és ezernyi csillag vakul ha látja,
ott nincs se pink,
se szürke,
se sárga.
A tiéd is,
mint minden emberé,
hófehér gyémánt - ragyogás,
mert ez a szín a léleké,
ha élt,
és éltében nem lefelé,
hanem ég felé igyekezett,
és nem hunyt ki benne
a szeretet.
A színeid oly szépek,
és élnek,
mint tavaszi zsenge rét,
mit az eső, és a nap terít,
virág szőnyeggé
a lábunk alá.
Meglepett a szín kavalkádod,
mert éreztem mindben,
ami már ott, megfogott,
az érzést,
mit szavad a színnek adott.
Érdekessége volt,
a piros,
amit fájdalmad kapott.
(biztos nem véletlenül)
Nekem a düh, és az akarat,
amit megtestesít,
és a szenvedély,
ami elkap, ha már kész a terv,
és csak tenni kell.
Szép viszont az aranyló kalász,
a szőke nyár.
A teremtés bölcs aranysága,
vagy uralkodó koronája.
Az élet színe, szentek glóriája.
A gyász lilája,
lelkemben az este sötét virága,
és sír mellett beszédét mondó pap,
misztikus palástja.
Mélyzölded,
mint a láp,
a titkok, a remények ingatagsága?
Vagy talán nincs is már hited a jóban, a jövőben?
Mégis, mi rejtőzik a mélyben?
Gyönyörű viszont a láp sárga virága.
A sárga a barátság színe,
elfogadó,türelmes,
megbocsátó,
a bölcs, a nap-sugárzó.
Mily érdekes, az este barnasága
– nekem a barna, a nyugalom virága-
de az este nyugalmat sose hoz,
csak kis halált,
míg a hajnal pirkadása rózsaszínre vált.
Nappali álmodó vagyok.
Az éjszakák hazugok.
Felcsigázott az azúr,
mint a jólét, a kényelem,
nekem a szín, mint égi elem,
oly magas, elérhetetlen,
talán, mert szegénynek születtem.
Ez a szín, nem melegít, és messze van,
számomra maga a megfoghatatlan.
A kisliba-zöldedet kihagytam,
mert „agymenéseidnek"
én gyöngyházfényt adtam,
és guruló ék-kövek ragyogásával futtattam.
Kihagyom a pinket is,
mert szerintem
nincsenek hamis szerelmek,
csak tanító tükrök,
még akkor is, ha görbék,
néha fájnak,
és a világnak mást mutatnak,
mint amit magában érez az ember.
(A színt mégis szerettem,
nem ö csapott be,
csak én, önmagam,
hittem, a megnem ígértben,
és vártam, ami sose jött el.)
A mélykék, a titkok világa,
a rébuszok,
tengermély homálya,
ismeretlenség,rejtelmek háza,
mindig csábít,
mert a megismerés vágya
nem idegen tőlem sem.
A szín fedi a témát nekem,
ahogy mondod,
passzolnak a dolgok.
Maradt a fekete,
mint bukott angyal.
A fekete minden szint eltakar,
benne van, mint magjában az ember,
és mint az élet,
minden jövendő, és meghalt,
de újraszülető lélek.
A fekete a besűrűsödött ős-anyag,
a lényeg,
ami semmit sem mutat,
mégis, minden lehet,
ha leszáll hozzá a fény,
a kezdet, a lélek.
Maga az örök ígéret.
A jót igazán akkor élem,
ha tudom a rosszat,
és a fény akkor teremtő érték,
ha megtanultam,
mit jelent a sötét.
A kétség nem mindig rossz,
mert kettőből lehet egy,
kétség egységbe megy,
ha van szeretet.
Most nem voltam bölcs,
és –remélem-
nem lettem ostoba,
csak beszélgettem veled,
ahogy eddig soha.
Megindított a színeid sora,
ahogy éled, látod, lelkeddel a világot.
És – bár minden írásod erről szól-
mégis, ez most más volt.
Remélem megbocsátod,
hogy itt szóba hoztam.
Talán kellő modorban tettem,
és nem sértett, buta kis beszédem,
téged.:)
Szeretettel Zsóka.
Bp.2008.08.17